Egy számomra kedves történet talán mindennél jobban bemutatja a gasztro fotózás és a fotós lelkivilágának mélységeit. Történt, hogy 2012-ben Bükfürdőn dolgoztunk a helyi TDM szervezettel és nem kevesebb mit 10 büki séffel közösen az első könyvem anyagán, ami a Gasztro Portrék – Bükfürdő címen jelent meg szerzői kiadásban. Az egyik hotel konyháján folyt éppen a munka, ahol mondanom sem kell, hogy nem áll meg az élet holmi gasztrokönyv fotózás miatt. Szóval az üzemmeleg konyhán, vakukkal,

derítőlapokkal körberakott és bevilágított tűzhely mellé létrával be állva, a készülő forró étel fölé behajolva, lehetőleg úgy, hogy se én se a felszerelés ne landoljon a tűzön, szóval lövöm a képeket és mint rendesen, mutatom az ételen dolgozó séfnek. Nevezetesen Bánszky Péternek, milyenek a képek. Erre Ő: Hú, biztosan drága lehet a cuccod, mert nagyon jó képeket csinál! Mosolyogva csak ennyit válaszoltam: Hát biztos te is nagyon drága serpenyőt használsz, mert ilyen omlós bélszínt még életemben nem ettem.